Hideg reggelre ébredhetett ma, aki a mai hideg reggelen ébredt. Nem kisebb izgalommal vártam a mai napot, minthogy ma ismét lehetőségem nyílt a vadgazdálkodásnak a vadállomány-szabályozási részét elsajátítanom egy vaddisznó-hajtóvadászaton. Munkámból, hagyományokból valamint örökségemből kifolyólag már gyermekkorom óta többé-kevésbé kapcsolatba kerültem a vadászati jog gyakorlásával, vagyis a vadászattal, ezért talán még nagyobb volt az lelkesedés, mert tudtam mire várhatok...
E nap egyszer, s mindenkorra biztos megmarad emlékezetemben, mint egy kedves vadászemlék. Történt ugyanis, hogy a reggeli széljárás még kissé elbizonytalanított engem és édesapámat az egyéni sikereket illetően, de aztán Fortuna és Diána a keblére ölelt, mert öt vaddisznót sikerült elejtenem két hajtásban, ami nem gyakran adathatik meg a vadászoknak.
Már az első hajtás kiválóan megalapozta a sikereimet, mert a végéhez közeledve egy kocát és két süldőt kellett a hajtóknak kihúzni az erdőből, hogy tiszteletemet tudjam tenni előttük, amiért én általam, az én passziómért adták életüket. Természetesen nem történt minden ilyen zökkenőmentesen és gyorsan, mert a délelőtti pár óra teli volt még tűzdelve nézelődéssel, vadászlázzal, hibázásokkal és egyéb izgalmakkal, melyet leírni nem az én tisztem, mert ezt már megették híres vadászíróink.
A kellemes társalgás közben elfogyasztott ebéd után ismét a lőállások elfoglalása felé vettük az irányt. Kezdetekben a vadásztársak puskája szólt nagy gyakorisággal, de ahogy közeledett felém a hajtósor úgy én is egyre több mindent láttam és egyre valószínűbbé vált, hogy ismét teremhetnek babérok számomra is. Mozdulatlanul figyelve a rókák, őzek, szarvasok ijedt futását, sajnos későn vettem észre egy kondát, amely szépen óvatosan osont át az úton. Pár perc múlva ugyanezen úton viszonylag messzebb megállt egy koca (amit a nagy kapkodásban hirtelen nem tudtam megállapítani, de később megjelentek mögötte a süldők is), amire egy lövést tettem, ami nem talált. Nem sokkal azután, hogy a hajtók elhagytak minket, szemből sötét foltokat láttam közeledni, melyek szerencsére nem vették sietősre lépteiket. Az első nagyobb disznót kímélendő a másodikat lőttem meg, mely helyben összerogyott. A többi zavarodva kereste a menekülési irányt, miközben én kiválasztottam a következő célpontomat. Hibázás. Több sem kellett neki, 50 kilóját az elérhető legnagyobb sebességre gyorsítva "repült át" az úton, ahol olyan ügyesen sikerült meglőnöm, hogy szinte vállon veregettem magam. Igaz, hátra csúszott a lövésem és ezért még kegyelmeznem is kellett, de még így is a mai legemlékezetesebb lövésemnek tartom. Még egy lehetőségem nyílt volna puskám elsütésére, mert két vad a teljes bizonytalanság állapotában állt meg előttem, puskámat rájuk emeltem, biztosítót előretoltam, célkereszt a fültövön, de nem lőttem, talán egy kis túlzással mondhatom, hogy a világon elsőként a biológiai halál állapotából sikerült visszahoznom egy élőlényt az élők közé. De a vadászatban is bűnnek számít a mohóság...
Estére a vadászterületen eddigi legnagyobb terítéket sikerült összehoznunk, melynek nagyon örülök, hogy részese lehettem!
"A vadászat vadűzés és erdőzúgás, de több erdőzúgás..." (Széchenyi Zsigmond)
E nap egyszer, s mindenkorra biztos megmarad emlékezetemben, mint egy kedves vadászemlék. Történt ugyanis, hogy a reggeli széljárás még kissé elbizonytalanított engem és édesapámat az egyéni sikereket illetően, de aztán Fortuna és Diána a keblére ölelt, mert öt vaddisznót sikerült elejtenem két hajtásban, ami nem gyakran adathatik meg a vadászoknak.
Már az első hajtás kiválóan megalapozta a sikereimet, mert a végéhez közeledve egy kocát és két süldőt kellett a hajtóknak kihúzni az erdőből, hogy tiszteletemet tudjam tenni előttük, amiért én általam, az én passziómért adták életüket. Természetesen nem történt minden ilyen zökkenőmentesen és gyorsan, mert a délelőtti pár óra teli volt még tűzdelve nézelődéssel, vadászlázzal, hibázásokkal és egyéb izgalmakkal, melyet leírni nem az én tisztem, mert ezt már megették híres vadászíróink.
A kellemes társalgás közben elfogyasztott ebéd után ismét a lőállások elfoglalása felé vettük az irányt. Kezdetekben a vadásztársak puskája szólt nagy gyakorisággal, de ahogy közeledett felém a hajtósor úgy én is egyre több mindent láttam és egyre valószínűbbé vált, hogy ismét teremhetnek babérok számomra is. Mozdulatlanul figyelve a rókák, őzek, szarvasok ijedt futását, sajnos későn vettem észre egy kondát, amely szépen óvatosan osont át az úton. Pár perc múlva ugyanezen úton viszonylag messzebb megállt egy koca (amit a nagy kapkodásban hirtelen nem tudtam megállapítani, de később megjelentek mögötte a süldők is), amire egy lövést tettem, ami nem talált. Nem sokkal azután, hogy a hajtók elhagytak minket, szemből sötét foltokat láttam közeledni, melyek szerencsére nem vették sietősre lépteiket. Az első nagyobb disznót kímélendő a másodikat lőttem meg, mely helyben összerogyott. A többi zavarodva kereste a menekülési irányt, miközben én kiválasztottam a következő célpontomat. Hibázás. Több sem kellett neki, 50 kilóját az elérhető legnagyobb sebességre gyorsítva "repült át" az úton, ahol olyan ügyesen sikerült meglőnöm, hogy szinte vállon veregettem magam. Igaz, hátra csúszott a lövésem és ezért még kegyelmeznem is kellett, de még így is a mai legemlékezetesebb lövésemnek tartom. Még egy lehetőségem nyílt volna puskám elsütésére, mert két vad a teljes bizonytalanság állapotában állt meg előttem, puskámat rájuk emeltem, biztosítót előretoltam, célkereszt a fültövön, de nem lőttem, talán egy kis túlzással mondhatom, hogy a világon elsőként a biológiai halál állapotából sikerült visszahoznom egy élőlényt az élők közé. De a vadászatban is bűnnek számít a mohóság...
Estére a vadászterületen eddigi legnagyobb terítéket sikerült összehoznunk, melynek nagyon örülök, hogy részese lehettem!
"A vadászat vadűzés és erdőzúgás, de több erdőzúgás..." (Széchenyi Zsigmond)
2 megjegyzés:
Erre mondják,hogy Waidmannsheil,vagy mi a szösz,nem?:)
Weidmannsdank
Megjegyzés küldése